1. Enumeráció

Az egyháztörténeti szakmunkák és a rendelkezésre álló levéltári anyagok terminológiájától látszólag messzire rugaszkodó eufemizmus, ha a Magyar Jezsuita Provincia történetének a katalógusok jelzése szerint: „Ineunte anno 1950” – azaz 1949 utáni – két évtizedét, fátumszerű sorsfordulókban gazdag időszaknak nevezzük.[1]

A rendi tevékenységet külső kényszer tiltotta, így a rendtartomány tagságának a hivatáshoz és a Társasághoz való hűség új formáiról kellett tanúságot tennie. A diszperzióban élők „diszpozícióját” azonban legtöbb esetben nem a rendi elöljárók határozták meg. A neves jezsuita szociológus, András Imre S.J. (elsősorban „survey”-módszerrel készült) feldolgozása alapján a Magyarországon élő rendtagok időmérlegének – „az I. szekció tagjainak foglalkozása 1949-1968 között az eltöltött évek szerint” – összesen 3948 évéből 277 év a „börtön, internálás”, mely 64 fő éveiből tevődik össze.[2] A fenti időszakban 310 rendtag tartozott hosszabb-rövidebb ideig a Sectió I. kötelékébe. Figyelembe véve, hogy a vizsgált időszak elején, a szerzetesrendek működési engedélyének megvonása előtt, még valamennyi aktív atya „papi” munkát végzett, a diszperziót követően pedig csak 15-en kerültek egyházmegyei keretbe, egy 1950 végétől kezdődő kimutatás esetén jelentősen módosulnának az arányok. Csak játék a számokkal, hisz két évtized alatt a rendtagok több foglalkozás-kategóriában is szerepelhetnek, de az atyákra és skolasztikusokra koncentrálva a következő arányokat kapjuk: nevezettek rendben eltöltött éveinek összege a két évtized alatt 2789 év. Ha ebből kivonjuk a „betegállományban, nyugdíjban” eltöltött éveket (618 év), 2171aktív évet kapunk. Ennyi a – természetszerűen kedvezőtlen korfával rendelkező – közösség 233/159 aktív tagjának a rendben eltöltött ideje.[3] A rendtartománynak ebből a csoportjából – mely 1950-ben 221 tagot jelent – 53 rendtag kb. 220-230 évet töltött börtönben vagy internálásban.[4] Összesen 1067 évre ítélték őket. A provincia szétszóratása idején az őrizetbe vett, elítélt, elhurcolt, illetve internált atyák száma már 18 volt.

A kiépülő-berendezkedő kommunista diktatúra szemérmetlenül használta fel a büntetőeljárás adta lehetőségeket politikai és ideológiai céljainak megvalósításához. A tételes jog voluntarista szemlélete és értelmezése az igazságszolgáltatás torzulásához – állandósuló „justismord” állapothoz – vezetett, az eljárások megindítását és kimenetelét, az aktuális szempontoknak megfelelően jogon kívüli tényezők determinálták. Justitia a politika „szolgálóleányául” („ancilla politicae”) szegődött. A korszak börtöncentrikus büntetéskiszabási rendszerében az egyes perek időzítése és az ítéletek nagysága tehát fontos adalékul szolgál az egyházpolitika funkcionális változásainak nyomon követéséhez.

A fenti adatok alapján megállapítható, hogy a jezsuita rend tagjai az állambiztonsági szaglászás eminens célpontjaiként, számszakilag a rend egészét tekintve – arányukhoz (és erejükhöz) képest – felülreprezentáltak a bűnügyi nyilvántartásokban.

E tanulmány egy konkrét ügy feldolgozása okán egy tipikusan „konstruált” per genezisét igyekszik feltárni. Mindeközben arra keressük a választ, hogy milyen tényezők alakították az egyházpolitika celebrálásában részt vevő szervek – az illegációban működő szerzetesrendek esetében leginkább az államvédelem – jezsuitákkal kapcsolatos „diszkurzív tradícióját”, illetve mennyiben járultak hozzá a velük kapcsolatos, büntetőjogilag nem kategorizálható velleitások a különböző adminisztratív intézkedések foganatosításához.

 

2.1. A jezsuita rend működésének „külső” kerete, a szerzetesrendek feloszlatása után

„A jezsuitákat a rendtartomány feloszlatása óta állandó ellenőrzés alatt tartották szerveink és több realizálást hajtottak végre soraikból. A rend tagjainak tekintélyes részét kellett az elmúlt másfél évtized alatt bíróság elé állítani, közbiztonsági őrizetbe venni vagy más módon eljárás alá vonni. Felelősségre vonásuk alapja kizárólag államelleni bűntett volt, súllyal szervezkedés és izgatás. Feloszlatásuk utáni első években pl. egymás után kellett őrizetbe vennünk a mindenkori tartományfőnököt, szervezkedés kezdeményezése miatt.”[5]

A szerzetesi életforma intézményesültség nélküli megőrzésének igénye alternatív alkalmazkodási-túlélési stratégiák kialakítását indukálta. A rendek feloszlatását követően P. Csávossy Elemér provinciális a rend tagjainak összefogását és irányítását a rendi keretek fenntartásával valósította meg.[6] Az illegáció körülményeihez alkalmazkodva, hosszú távra berendezkedve,[7] a rendtagokkal kijelölt elöljárókon (rendi tanácson) keresztül azokat sejtszerű csoportokba osztva tartotta a kapcsolatot. Külön elöljáró foglalkozott a novíciusokkal és a skolasztikusokkal. Csávossy rendi elöljáróival a belga és az olasz nagykövetségen keresztül tartotta a kapcsolatot. Figyelemre méltó, hogy amikor a Püspöki Kar megvonta az egyházmegyei keretben nem lévő szerzetesek gyóntatási és szentség-kiszolgáltatási jogát,[8] az említett csatornán keresztül a rend vezetőségének kérésére a Szentszék hivatalos felhatalmazást adott illegális misézési és gyóntatási joghatóságra a magyarországi jezsuita rend tagjai számára.[9] Csávossy Elemér letartóztatása után, 1951-ben P. Pálos Antal, majd 1954 júliusában – P. Pálos letartóztatása után[10] – P. Tamás János vette át a vezetést. Pálos letartóztatásáig általában minden tag ismerte a vezető személyét, Pálos őrizetbe vétele után csak a területi vezetők tudtak P. Tamás megbízatásáról, az esetleges letartóztatástól megóvandó. A későbbi események megértése szempontjából és a korszak egyháztörténetéhez is fontos adalék Pálos Antal Jámbor Mikével, a magyarországi bencés rend rendi tanácsosával 1954 júniusában készített tervezete. Ez egy megteremtendő titkos katolikus egyházi szerv létrehozásáról szól, amely esetleg alkalmazható lenne más népi demokráciára is. Az említett csatornán a Szentszékhez jóváhagyás végett eljuttatni kívánt tervezet egy magyarországi titkos missziós szervezet létrehozását szorgalmazta, melyet a feloszlatott szerzetesrendek tagjai és a papi békemozgalom javaslatára felfüggesztett világi papok képeztek volna. Valamint titkos püspök felszentelésére tett javaslatot, hogy a szerzetesi utánpótlás biztosított legyen. A tervezett „katakomba egyház” – függetlenül a magyar egyházi hierarchiától – a Szentszék jóváhagyásával működött volna.[11]

Az MDP Központi Vezetőségének Titkársága 1955. július 11-én határozatot hozott az Állami Egyházügyi Hivatal munkájának megjavítására és az egyház reakciós tevékenységének visszaszorítására.[12] A határozat 3. pontjának megállapítása szerint: „Különös figyelmet kell fordítani és a legrövidebb időn belül felszámolni az illegális egyházi szertartásokat, valamint az illegálisan működő szerzetesrendeket”. A Pálos letartóztatását követő széleskörű operatív felderítő munka eredményeinek realizálása ebben a helyzetben a „szerv” rendszerszolga-hűségét is demonstrálta: „Megállapítottuk, hogy Pálos az illegális jezsuita rend tevékenységét a „rendi tanács” tagjaival együtt irányította. Miután ők szabadon maradtak aknamunkájukat továbbra is folytatják. Ellenséges tevékenységük megszakítása érdekében javasoltuk őrizetbe venni az illegális jezsuita rend jelenleg szabadon lévő vezetőit. Az őrizetbe vételek végrehajtásával egy időben az illegális jezsuita rend dezorganizálására, ügynökséggel való átfogására és a belgiumi emigrációs központba való beépülésre tettünk javaslatot.”[13] A „csoportvezetők” – P. Süle Géza, P. Petruch Antal, P. Luzsénszky Alfonz, P. Palánkay Tibor, P. Kollár Ferenc, P. Faragó László és P. Vácz Jenő – letartóztatására 1955. augusztus-szeptember folyamán került sor. Összesen több mint 100 évre ítélték őket.[14] P. Kollárt a vizsgálat befejezése előtt – bizonyos megállapodást követően – szabadon engedték. Néhány hónap múlva átvette a provincia vezetését és haláláig (1978) irányította azt.[15]

 

2.2. A rend működésének „belső” erőforrásai

A rendi működés külső feltételeinek megszüntetése nem érintette a szerzetesek egyházjogi állapotát. A diszperzióban szilárd elvek és évszázados történelmi tapasztalatok támasztották alá a „szerzetesek voltunk, vagyunk és maradunk” alapelvét:

 

„A disperzió esetében a provinciálisok egyetlen alattvalójuknak se engedjék meg, hogy önhatalmúlag és saját belátásuk szerint éljenek, hanem mindenki legyen alávetve valamelyik elöljárónak, gondosan óvják az alattvalókat intelemmel és ellenőrzéssel a veszélyektől, szerető gondoskodással kísérjék őket, és a szerzetesi fegyelmet, főként a szegénységet és az engedelmességet minden lehető módon sürgessék.”[16] „Az első és a legfontosabb alapelv, melyet mélyen a lelkünkbe kell vésnünk, az, hogy mi most is teljes értelemben szerzetesek és a Társaság tagjai, mindenben teljes jezsuiták maradunk. Isten, az Egyház és saját lelkiismeretünk előtt semmi változás sem történt. Jogi viszonyunk és szerzetbeli kapcsolatunk elöljáróinkkal semmiben sem változott meg. Nem vagyunk a szó egyházjogi értelmében „exklausztáltak”, akik már nem függnek rendi elöljáróiktól. Ez nagy és igen kárhozatos tévedés volna. Szabályaink a külső körülményekhez képest most is köteleznek.”[17]

 

A működési engedély megvonásának ilyetén – a rendelet betű szerinti értelmének nem ellentmondó (!) – felfogása nyilvánvalóan anakronisztikus ellentétet indukált a szellemi egyenirányúsításra törekvő apparátussal. A korszak légkörében a rendszerbe asszimilálódás feltétele az önfeladás és aposztázia lett volna.

A tartományfőnöki leveleket olyan szemlélet jellemzi, mely a megváltozott körülményeket egyfajta „üdvtörténeti” dimenzióban értékeli. Ennek az identifikációs stratégiának (de nevezzük inkább transzcendentális hozzáállásnak vagy hitnek) lényege, hogy a Gondviselés a Társaság tagjainak életét más pályára állította. A korábbi „etablírozott”, kényelmes korszakkal szemben, amikor külső tényezők eltakarták az Evangélium fényét, most van az igazi kenózis ideje, mely az igazi kereszténység megjelenésének elengedhetetlen feltétele. Ebben az új helyzetben lehetőség van az életszentség radikális megélésére, akár az élet feláldozásának árán is – erre vannak ex offo a szerzetesek –; az így bemutatott tanúságtétel pedig előkészíti a krisztusi kort.[18]

 

„Ezért, ft. Atyák és k. Testvérek, ma határozottan szükséges és ez a mai nap követelménye, hogy legalább most értsük meg a kor és Isten szavát, mely most már nemcsak a pápák, hanem rendünk egyetemes gyűlései (Congr. Gen. 28, 29) és a legfőbb elöljárónk nyilatkozataiból és intelmeiből hangosan felénk kiált. Értsük meg, hogy az előbbi korszaknak társadalmi és gazdasági felfogásával együtt, mindenkorra vége van, s ezért nem is tér vissza többé soha. De nem is kívánjuk, hogy visszatérjen, mert ha visszatérne, akkor nekünk magunknak kellene megakadályoznunk visszatérését, amint világosan látók már 20 évvel ezelőtt megmondották: »ha a kor maga nem csinálná meg a reformokat, akkor nekünk katolikusoknak kellene azokat megcsinálnunk«. […] Miért bocsátotta ránk Isten a mai bajokat, ft. Atyák és k. Testvérek? Három okot tudok: 1) természetes következménye ez a hibáknak és mulasztásoknak, 2) okulás a jövőre nézve, 3) mert Isten ebből is jót akar előteremteni, siettetni akarja Krisztus, korszakának eljövetelét. Mind a három okot tekintve szükséges közreműködnünk Isten szándékával. A hibákért és mulasztásokért engesztelnünk és vezekelnünk kell. Maga a jelen állapotnak türelmes elviselése a beismerés és bűnbánat szellemében már vezeklés és engesztelés. Az okulást illetőleg meg kell valósítanunk mindazt, amit P. Generalis levelében és most ebben a levélben is hallottunk. A jövőt illetőleg elő kell készítenünk Krisztus korszakát, mely nem lehet más, mint a béke és szeretet korszaka, az egység és a nagy szolidaritás korszaka. Ezért kell imádkoznunk, ezért kell gyakorolnunk már most a szociális szeretetet, ezért kell engesztelnünk főleg a szeretet és egység elleni bűnökért, ezért kell apostolkodni a keresztény társadalmi rend megvalósítása érdekében a Szentatya szentévi szándéka szerint, ezért kell saját ifjúságunkat szociálisan nevelni, felkeltve bennük a szociális érzést, közölve velük a szociális ismereteket, iskoláztatva őket a szociális gyakorlatokban.”[19]

 

Ebben az általános szellemi-elvi keretben fogalmazódott meg a korszakban több – alapelemeiben egymáshoz értelemszerűen hasonló, de egymástól különálló – társadalomteológiai pasztorációs alternatíva, mely a lelkipásztori tevékenység hatékony formáit kereste (ezeknek általában nincs közük a politikai katolicizmus útkereséseihez).

 

3. A „Világszolidarizmus”

1949-1950-ben, noviciátusuk utolsó évében néhány fiatal rendtag – Bodai József, Rózsa Elemér, Horváth József, Bálint József és Tamás János – egy szemináriumi kört hozott létre P. Dombi József vezetésével.[20] A tanulmányi csoport tagjai a gyakorlati papi munkára készülve, az aktuális „korkérdések” vizsgálatával foglalkoztak lelkigyakorlatos szempontból. Társadalomteológiai helyzetértékelésükben, a szolidarizmus rendező elvéből levezetve egy korszerű világkép kifejtésére és rögzítésére törekedtek, meghatározva mindenekelőtt az evangélium fényében cselekvő ember lehetőségeit és a korszerű apostoli munka alapelveit a modern társadalomban. Indokolttá tette ezt az a felismerés is, hogy egyházi vonalon és társadalmi kérdések vonatkozásában hiányzott egy kidolgozott, a megváltozott körülmények között is alkalmazható cselekvési-pasztorációs alternatíva. A lelkigyakorlatos formában kidolgozott anyag a „Solidaritas Bellarminiana” címet kapta.[21] Az előadásos munka keretében három témakört kíséreltek feldolgozni:

– A lelkigyakorlatok teológiája és filozófiája Szt. Tamás „Summája” alapján.

– Korkérdések vizsgálata pápai körlevelek, teológiai és morális tankönyvek alapján, az élet három síkján (szolidáris lelkiélet, szolidáris társadalmi élet, szolidáris gazdasági élet).

– A történelem szolidáris értékelése. (A rend feloszlatása miatt nem került rá sor.)[22]

A „világszolidarizmus” lényege ennek alapján a létezők rendjének tudományos szemlélete. Isten szolidáris világüdvözítő terveinek fürkészése az ember Istenhez, embertársaihoz és az anyagi világhoz való viszonyában. A vallási, társadalmi és gazdasági rendben az egység és sokaság helyes rendje az egyén és közösség helyes egyensúlyi állapotát jelenti. Azt az állapotot, melyben mind az egyén, mind pedig a közösség érdeke érvényesül. Vallási területen a szolidáris vallásosság a közösségi és individuális vallásosság összeegyeztetését jelenti. A szolidáris gazdasági és társadalmi rendben megvan az egyéni és közösségi érdekek harmonikus egyensúlya. A program megvalósításának alapvetése az volt, hogy mivel a kölcsönös szereteten alapuló szolidáris társadalmi rend magától nem valósul meg, azt először magunkban kell elmélyíteni, aztán tovább kell adni. Ennek alanya a „jó elit”, akik a szolidarizmus lelki-szellemi tartalmát saját életükben kibontakoztatják, sugározva azt ott, ahol vannak. „Tekintettel arra, hogy szolidáris egységben vagyok az emberekkel, abból a körben, ahol éppen élek, ott kell megvalósítanom a szolidáris elveket. Minél többen valósítják meg maguk körében ezt az eszmét annál jobban tökéletesedik az egész emberiség, mert halad a szolidáris egység felé.”[23]

A „szolidarizmus” szűkebb értelemben vett használata az individualista és kollektivista gazdasági és társadalmi renddel a szolidarizmust állította szembe, és a „keresztény” rendet nevezte szolidarizmusnak. Gazdasági-politikai kérdésekben – melyek elhanyagolható részét képezték a kutatásnak, és a legtöbben nem is ismerték – az egyház klasszikus társadalmi tanítását (ld. Rerum Novarum, Quadragessimo anno) vallja. Módszerét tekintve regisztrálja az individualizmust, mely kiváltó oka a kollektivizmusnak, a kibontakozás útja pedig e két ellentét feloldódása a szolidarizmus szintézisében. E szintézis kibontakozásának előfeltétele az eszmei, elméleti felkészülés időszaka, melyet belső evolúciós folyamatnak, erjedési periódusnak tekintettek.

A rend feloszlatása az összehangolt munka végét jelentette, a különböző helyekre és munkakörökbe szétszóródott rendtagok – önképző jelleggel – elsősorban idegen nyelvű filozófiai munkák fordításával foglalkoztak.[24] A szolidarizmus elméletének továbbfejlesztésével ez időben csak a meglehetős elszigeteltségben élő P. Dombi foglalkozott.

Mivel az illegális novíciusképzés 1956-ot követően P. Kollár Ferenc tartományfőnök javaslatára megszűnt,[25] előtérbe került a civilekkel – elsősorban értelmiségi fiatalokkal és a családokkal – való kapcsolattartás. Az 1961-es letartóztatási hullám során nem tartóztattak le jezsuitákat.[26] Ez néhány rendtagban azt az illúziót keltette, hogy tevékenységüknek nincsenek „államellenes” relevanciái.[27]

Az addig leginkább alkalomszerűen összejáró rendtagok 1961 őszétől kezdték újra összehangolni képzésüket P. Rózsa Elemér szervezésében, annak Himfy utcai lakásán. A csoport (P. Rózsa Elemér, P. Bálint József, P. Takács Sándor és néhány alkalommal P. Vácz Jenő) ez időben elsősorban a keresztény házasság témakörét és – P. Vácz Jenő előadásában – Teillhard du Chardin eszmevilágát vizsgálta. Biblikus kérdésekben a társaság több ízben kérte P. Mócsy Imre segítségét, aki ilyenkor részt vett az összejöveteleken.[28] A II. Vatikáni Zsinat megnyitása, a Szentszék és a Magyar Népköztársaság kapcsolatfelvétele reményteli várakozással töltött el néhány jezsuitát. Azt gondolták hogy az állam és az egyház közötti tárgyalásokon rendeződhet a szerzetesek ügye, komolyabb lelkipásztori tevékenységre lesz lehetőség, melyre elő kell készülni. Másrészt a maguk szerény eszközeivel igyekeztek kivenni részüket a Zsinat munkájából. P. Dombi József „Lelkigyakorlatos Summa” címen összefoglalta a szolidarizmus szintézisét, és azt P. Bálint János közvetítésével – az Olaszországba utazó dr. Kiss Nándor és feleségén keresztül – Rómába küldte P. Alszeghy Zoltánnak, remélve, hogy a zsinati munkacsoportok használni tudják. P. Takács Sándor Jugoszlávián, P. Bálint József pedig Petőfi Sándor nevű ismerősén keresztül Bécsen át igyekezett Rómába juttatni írásokat.[29] Jellemző, hogy P. Rózsa Elemér az egész „enyhülést” a szolidarizmus megvalósulásának irányába ható folyamatként értelmezte.

 

4. Az egyházpolitika elvei

Azokban a rendszerekben, ahol az objektív igazság keresése csak az előre meghirdetett célok megvalósulásának kontextusában értelmezhető, a nem osztályharcos-dialektikus alapállású elméletek óhatatlanul az alkotók szándékától eltérő jelentéstartalmat kapnak. VI. Pál megfogalmazásában: ezekben a rendszerekben „dialektikus visszaélés történik a szavakkal, nem keresik és elhallgatják az objektív igazságot, ugyanakkor mereven ragaszkodnak előre meghirdetett haszonelvű céljaikhoz”.[30] Ez az ideológiai alapon determinált hermeneutika alapvetően meghatározta a jezsuiták tevékenységének állambiztonsági értékelését, és általában jellemezte az egyházakkal kapcsolatos korabeli megnyilatkozásokat.[31]

A forradalom megrázkódtatásából magához térő apparátus két, egymással szorosan összefüggő szempont alapján végezte egyházpolitikai munkáját. Az egyik az „ellenforradalom maradványai” ellen folytatott kíméletlen harc, a másik annak demonstrálása, hogy a szocialista állam és az egyházak képesek békésen egymás mellett élni. Ehhez ki kellett dolgozni az egyházpolitika hosszú távú tervét. A Művelődésügyi Minisztérium Egyházügyi Hivatala és a Belügyminisztérium illetékesei számos vitaanyagban és helyzetértékelésben készítették elő a Politikai Bizottság határozatát. E dokumentumok, melyeknek megállapításai visszaköszönnek a korszak témát érintő párthatározataiban, plasztikusan érzékeltetik az Egyházügyi Hivatal és a Belügyminisztérium eltérő tradícióiból adódó interpretációs különbözőségeit.

 

„Világosan és félreérthetetlenül ki kell mondani, hogy a magyar társadalomban a többség vallásos. A Párt és a kormány egyházpolitikájának számolni kell a társadalmi helyzettel, az időszak társadalmi tényeivel és a társadalom többségének véleményével. Az egyházak a társadalom többségét közvetlenül ideológiailag befolyásolják, és ezen keresztül közvetve a társadalom jelentős részét politikailag is befolyásolják. Világosan bizonyítható nálunk is, hogy a vallás nem elszigetelt, elvont ideológia, hanem konkrét társadalmi jelenség. […] A vallásos ideológia elleni harcot, a materialista világnézet végső győzelmét csakis a társadalom támogatásával lehet véghezvinni, magában a társadalomban, a társadalomtól el nem szakadva. Legfontosabb az ideológiai és az értelmi harc, a nevelői hatás kifejtése. Ennek gyakorlása mellett lehet csak bizonyos adminisztratív, szervezeti intézkedéseket helyeselni, melyek csak mint kiegészítő, erősítő, segítő eszközök lehetnek.”[32]

 

„Megállapítható, hogy az rk. egyház jelenlegi tevékenysége akadályozza a célkitűzéseink megvalósítását. Tevékenységük meggátolására, tömegbefolyásuk csökkentésére a következő intézkedések végrehajtását javasoljuk:

1./ Az rk. egyház területén teljes egészében visszaállítani az ellenforradalom előtti állapotot. […]

Az Egyházügyi Hivatal a püspökökön keresztül tiltsa meg, hogy a lelkészkedő papság az egyházi funkcióján kívül egyéb szervező tevékenységet fejtsen ki.”

 

Az operatív munkát értékelve a jelentés a következőket állapította meg:

 

„A felülvizsgálat során megállapítást nyert, hogy az ellenséges törekvései ellenére a politikai szervek felderítő és elhárító munkája alacsony színvonalú, általában hiányzik az ügyszerű feldolgozás. Egyházi vonalon általánosságban mondható, hogy a napi feladatokat nem az egyes ügyek tervszerű feldolgozása, hanem az események alkalomszerűsége határozza meg.”[33]

 

„A római katolikus klerikális reakció ellenünk folyó aknamunkáját jelenleg két irányban végzi:

1./ Törekszik a legális lehetőségeket maximálisan kihasználni,

2./ Tovább folytatja illegális tevékenységét.

A legális lehetőségek maximális kihasználása terén fokozzák a tömegek között és különösen az ifjúság felé a pasztorációs tevékenységet. […]

A klérus illegális tevékenységére jellemző, hogy szinte országos méretben illegális szervező munkát folytat az ifjúság között azzal a céllal, hogy kivonják az ifjúságot a marxista nevelés alól és idealista nevelésben részesítsék őket. […]

Javasoljuk, hogy az elkövetkezendő időben a volt szerzetesrendek tagjainak egyházi működéséhez az Egyházügyi Hivatal ne járuljon hozzá, továbbá a feloszlatott szerzetesrendek tagjai hitoktatói engedélyt ne kaphassanak. Azoktól, akik hitoktatói engedéllyel rendelkeznek, a hitoktatási engedélyt vonják vissza. […]

Továbbá folytatjuk azoknak a klerikális ifjúsági csoportosulásoknak feldolgozását, melyeket egyrészt a világi papság, másrészt a szerzetesrendek tagjai végeznek.

E klerikális csoportok felhasználásával elsősorban az a célunk, hogy maximálisan kivonjuk az ifjúságot az egyházi befolyás alól és ifjúsági szervezkedésben részt vevő szerzetesek ellenséges tevékenységének felvetése útján a püspöki kar kénytelen legyen eljárni a konkrét ellenséges tevékenységet végző szerzetesek ellen, ami egyrészt az egyház belső ellentéteit fokozza, másrészt a püspöki kar a szerzetesek ellen tett intézkedések eredményeként a Vatikán illetékeseivel is szembe találja magát.”[34]

 

„Az iskolai hittanbeíratások számának lényeges csökkenése után fokozták az ifjúság körében végzett tevékenységüket, mely az ifjúsági hitoktatáson kezdve, a legkülönbözőbb irányú foglalkozásokra terjed ki.

Az egymástól látszólag független jelenségek egységes célja a »hívek« megnyerése és ezen keresztül a rendszerrel való szembeállítása.

 

Javaslatok:

1./ Az illetékes állami szerven keresztül a klérus hivatalos képviselőjének tudomására hozni, hogy az ifjúsággal való foglalkozás kizárólag az iskolai hitoktatásra és a templomi szertartásokra való bevonásra (ministrálás) terjedhet ki. Mindennemű egyéb foglalkozás – »hitbuzgalmi félórák«, túráztatás, üdültetés, táborozás, stb. – szankciókat von maga után.”[35]

 

A különféle vitairatok, jelentések és javaslatok szintézise a Politikai Bizottság határozataiban öltött testet. Az egyházpolitika szempontjából gyakorlatilag a korszak végéig meghatározó 1958. július 22-i határozat[36] az adminisztratív eljárások helyett az ideológiai nevelést és a világnézeti propagandát tette hangsúlyossá, míg az 1960. márciusi határozatban[37] – és az azt közvetlenül követő időszakban – elsősorban az államvédelem szempontjai domináltak.[38] Az egyháziakkal szembeni konkrét eljárások vizsgálata kapcsán a következőket jegyezném meg: A történelmi materializmus talaján álló, politikailag a marxizmus-leninizmus zárt ideológiai rendszere által szocializált állami, illetve pártszervek hivatalos álláspontja szerint a „vallásos világnézet” a különböző történeti esetlegességekhez való esztelen ragaszkodásként funkcionált. Voluntarista szemléletük szerint mindez tudományos „felvilágosító” munkával megszüntethető, sőt ez a kommunista társadalom-átalakító program sikerének alapvető feltétele. „A vallásos világnézet és a marxizmus-leninizmus között kibékíthetetlen ellentét van. A vallásos ideológia elleni harcot a marxizmus-leninizmus fegyverével vívjuk mindaddig, amíg a vallásos világnézet az emberek tudatából el nem tűnik.” Ugyanakkor ahhoz, hogy a hasznosság szempontjaira épülő, az egyházakkal – mint a vallásos világnézet hordozóival – kapcsolatos népfrontos politika, az együttműködés tartalmát a „szocializmus építésének követelményei” által meghatározva, illetve a történelmi szükségszerűséget figyelembe véve – „árulás” nélkül érvényesíthető legyen, az egyházpolitika celebrálói a klasszikus dialektika szabályainak megfelelően különválasztották a klerikális reakció elleni harcot, a vallásos világnézet elleni harctól. „Nem szabad összekeverni a vallás, mint világnézet elleni harc eszközeit, módszereit a klerikális reakció elleni harc módszereivel. Amíg a vallásos világnézet leküzdésében a felvilágosító és nevelő munka eszközeit alkalmazzuk, addig a klerikális reakció ellen a politikai és adminisztratív harc minden eszközét igénybe vesszük.” Ugyanakkor: „Amikor hangsúlyozzuk, hogy a vallás és a klerikális reakció elleni harcot nem szabad összekeverni, ez nem azt jelenti, hogy a klerikalizmus teljesen elválasztható a vallástól. Ellenkezőleg, a vallásos világnézet és a klerikális reakció szorosan összefüggnek. A klerikalizmus vallási köntösben, a vallás leple alatt jelentkezik. Ugyanakkor határozott különbséget kell tenni az ellenük folytatott harc módszereit illetően.”[39]

Ahhoz tehát, hogy a Párt ideológiai szempontjai a „szocialista törvényesség” szabályainak betartásával érvényesíthetőek legyenek, a hatékony pasztorációs tevékenységet (értsd: tömegbefolyás növelését) – hermeneutica sensus mere accomodatus – a klerikális reakció aknamunkájának új módszereként kellett definiálni. „Megjegyzendő, hogy nem volt könnyű feladata a vizsgálatnak az államellenes politikai tevékenységtől különválasztani a vallásos tartalmat, mert ebbe beleágyazva folytatták aknamunkájukat.”[40] „Ideológiai tevékenységük bár káros, jogilag nem mindig értékelhető, mert azt hitbuzgalmi jelleggel leplezik.”

A „klerikális reakció” toposzának megtartása mellett – mely igazolta, hogy a szervek „hivatalosan” lépnek fel – az eljárások megindításának valódi oka az ideológiai felépítményre leselkedő veszély elhárítása. Látszólagos paradoxon, de a hangoztatott elvek szempontjából társadalmi és politikai vonatkozásban veszélytelennek tekinthető, „lényegük szerint” hívők ellen a materialista-ateista velleitású rendszerekben sokszor keményebb volt a fellépés, mint a hangoztatott elvek szempontjából valóban „reakciósnak” tekinthető vallásgyakorlókkal szemben. A szerzetesi létforma pedig önmagában is a transzcendencia radikális megvallását jelentette… Tovább árnyalja a képet, hogy az új egyházpolitikai koncepció gyakorlati érvényesítését – az egyházak „pórázon tartásának” módszereit tekintve – saját „identitásuknak” megfelelően, különböző módon értelmezték az egyházpolitikát meghatározó belügyi, illetve egyházügyi szervek. (A konkrét esetekben azonban mindez nem zárta ki a hatékony akcióegységet.)

 

5. A Rózsa-per kontextusa

Az 1963-1966 közötti időszakban a „liberalizálódást” a belső ellenséges erők aktivizálódásaként, a külpolitikai nyitást pedig az „imperialisták fellazító taktikájának tett engedményként” dekódolták maguk számára a szolgálatok. Ebben az új kontextusban a „világszolidarizmus” új jelentéstartalmakkal gazdagodott, és az ideológiai „réstágítás” politikai programjaként aktualizálódott.

 

„Amikor egy-egy aktív ellenséges csoportot az állambiztonsági szervek lelepleznek, akkor nem nehéz fellelni az összefüggést az ismert imperialista taktika és az összeesküvő csoport politikai koncepciója, taktikája között. A fellazítási taktika legszembetűnőbb vonásai az utóbbi időben aktivizálódott, belső ellenséges erőknél megmutatkozik például abban, hogy ellenséges szándékait „szocialista demagógiával” leplezik, látszólag egyes kérdésekben bírálják a kapitalizmust. Nem gyorsan realizálható, hanem inkább perspektivikus távlati terveket dolgoznak ki és főleg eszmei, ideológiai területen kísérlik meg a réstágítást, elsősorban a nacionalizmus felszításával, a szocializmus építésével kapcsolatos pesszimizmus terjesztésével, továbbá a problémák felnagyítása, eltúlzása módszerével. Rózsa Elemér és társai, volt jezsuita szerzetesek államellenes összeesküvési ügyében is hasonló vonások tapasztalhatók”[41]

 

Az állambiztonsági szervek munkájában történő modellváltás is erre az időszakra esik. Miközben vis inertiae-jelleggel hatottak tovább a korábbi időszak restaurációs-adminisztratív egyházpolitikai módszerei, feltűnni látszottak a megváltozott körülmények között alkalmasabbnak vélt új állambiztonsági módszerek, melyek elsősorban az operatív eszközökre (bomlasztás, kiszorítás, megelőzés, kvalifikált ügynökség létrehozása stb.) és a „politikai feladatokra” (adminisztratív eljárásnak nem minősülő operatív eszközök igénybevételével) helyezték a hangsúlyt. 1966-ban e modellváltásnak megfelelően szervezték át a III. csoportfőnökség felépítését,[42] és határozták meg a III/1 alosztály[43] vizsgálati szabályzatát. A szabályzat tervezete a korábbi időszak tapasztalataira épít, ezért a vizsgálati munka elvi alapjait és az államelleni bűntettek vizsgálatának a bűnügyi vizsgálati munkától eltérő sajátosságait – a koncepciós perek kreálásának eszközrendszerét – a tervezethez készült feljegyzések alapján rekonstruálhatjuk.

 

„A vizsgálat szerves része az állambiztonsági munkának, annak egyik sajátos és nélkülözhetetlen eszköze. Ennek megfelelően a vizsgálati munka alapvető feladata:

a./ realizálni az operatív munka eredményét;

b./ a nyílt nyomozás (vizsgálat) eszközeinek és módszereinek legteljesebb kihasználásával gyorsan és alaposan felderíteni az államelleni bűntetteket és azok esetlegesen ismeretlen elkövetőit, az operatív úton szerzett bizonyítékok jogi erejűvé tételével és további bizonyítékok felkutatásával bizonyítani a terheltek bűnösségét, előmozdítani a bűntettek megakadályozását, megelőzését és a bűnözés csökkentését;

c./ a vizsgálati lehetőségek teljes kihasználásával jelzéseket és adatokat szolgáltatni az operatív szervek további felderítő munkájához.

Az államellenes bűntettek vizsgálatának az adja meg a sajátosságát, hogy a bűntett elkövetésével gyanúsítható személyt már az operatív szervek felderítik, a vizsgálatnak nem ismeretlen tettes ellen kell nyomozást elrendelnie, hanem az „elkövető” (jogilag a gyanúsított, illetve a terhelt) bűncselekményeit kell feltárni és bizonyítania.

Az operatív feldolgozó munka során titkos eszközökkel felderített és ellenőrzött adatok még akkor is alkalmasak lehetnek az alapos gyanú megállapítására és ezzel együtt az eljárás megindítására, ha azokat adott esetben nem lehet jogi erejűvé tenni. Ilyen esetekben a vizsgálatnak lesz a feladata, hogy a nyílt nyomozás (vizsgálat) eszközeivel és módszereivel a szükséges jogi erejű bizonyítékokat prezentálja.

Az alapos gyanú megállapítására magának a vizsgálati munkának is van, illetve esetenként nyílhat ilyen lehetősége (pl. terhelt vallomásai, tanúvallomások, más bűntettekre, ill. más elkövetőkre).”[44]

 

Az eljárások jogi alapját a Magyar Népköztársaság 1962-ben hatályba lépett új Büntető törvénykönyve határozta meg.[45] Az 1961. évi V. törvény az állam elleni bűntettek új kategóriájaként határozta meg az „összeesküvés” tényállását. Ennek alapján:

 

„– 116.§ (1) Aki a Magyar Népköztársaság állami, társadalmi vagy gazdasági rendjének megdöntésére, aláásására vagy gyengítésére irányuló összeesküvést kezdeményez, vagy abban vezető tevékenységet fejt ki, öt évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

– 117. § (1) Aki a 116. § (1) bekezdésében meghatározott összeesküvésben részt vesz, vagy azt támogatja, két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

– 118. § Aki az összeesküvésre irányuló előkészületi cselekményt hajt végre, hat hónaptól öt évig, háború idején két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.”

 

6.1. A Rózsa per előkészítése –az „operatív” szakasz

Rózsa Elemér és társai ügyének feldolgozása alatt többoldalú kapcsolat alakult ki a feldolgozást végző operatív és a vizsgálati szervek között. A szoros együttműködés megnyilvánult az ügy előzetes jogi „beminősítésében”, különböző javaslatok és tervek (ügynökség kivonása, realizálási terv, stb.) közös összeállításában, operatív úton szerzett adatok jogi erejűvé tételében és számos konkrét esetben. A feldolgozás egyes szakaszaiban vizsgáló tiszteket vezényeltek az operatív tisztek mellé.

A rendszer restaurációjának keretében 1958-1959 fordulóján széleskörű felderítő munka indult egyházi vonalon.[46] Egy retrospektív értékelés szerint:

 

„Az 1960-as évek első felében azt tapasztaltuk, hogy az egyházi reakció bázisa, fő eszmei és gyakorlati vezetői a feloszlatott szerzetesrendek tagságából szerveződik. Az egyházi elhárítás vonalán ez időben realizált összes jelentősebb államellenes ügy jellegét tekintve, rendi ügy volt. Ilyenek pl. a »Regnum Marianum« illegális cserkészcsapat-ügy, a domonkos Szigeti-Soltész Keresztény front-ügy, a piarista Lénárd Ödön és társai ügye, a nevezetes »Fekete Hollók«-ügy és a széles kört érintő jezsuita összeesküvési ügyek. Ezek az ügyek feltárták, hogy a klerikális illegális szerzetesrendek vezető szerepet játszottak a reakció irányításában, az államellenes tevékenység szervezésében. Megismertük és bizonyítást nyert, hogy a jezsuiták adják az ellenséges tevékenység fő szellemi vezéreit, és azt, hogy végső soron kezükben futott össze – egyházi vonalon – a legtöbb illegális tevékenység szála.”[47]

 

1958. június 3-án a BM II/5-C alosztálya[48] tájékoztatást kért a Pest Megyei Rendőr-főkapitányság Politikai Nyomozó Osztály V. alosztályától a megye területén lévő jezsuiták helyzetéről és tevékenységéről.[49] A megszerzett adatok alapján a következő év márciusában a BM. II/5-C alosztálya javaslatot tett jezsuiták közötti ügynökség foglalkoztatására, magatartási vonaluk kidolgozására és figyelő dossziék nyitására.[50] A hálózati úton beérkezett információk és az 1961 februári házkutatások során lefoglalt anyagok feldolgozására – a továbbiakban szükséges operatív munka irányítására és koordinálására – a BM. Pest Megyei RFK. Politikai Nyomozó Osztály V. alosztálya 1961. május 25-én „Misszió” fedőnéven csoportdossziét nyitott.[51] A rend tevékenységének fő irányát a következőképpen összegezték: „szerteágazó jezsuita irányítás alatt illegális egyházi szervezkedés, antiateista filozófiai, szociológiai, nyílt rendszer ellenes politikai és egyházpolitikai füzetek írása, sokszorosítása és terjesztése. Céljuk az elit nevelés főleg az értelmiség és az ifjúság körében, a papság és a hívek politikai tájékoztatása a jezsuitáktól kapott, általuk szerkesztett és sokszorosított anyagok alapján”.[52]

A feldolgozó munka folytatása érdekében – 1961 júliusában – a belügyminisztérium II/5-C alosztálya az alábbi javaslatot tette:

 

„1961. február hó 6-án az »Omega« fn. akció keretén belül házkutatást tartottunk Budapesten és vidéken, összesen 72 illegális jezsuita rendtagnál, ill. azoknál a személyeknél, akik ellenséges tevékenység szempontjából szoros kapcsolatban álltak azokkal a jezsuitákkal, akiket feldolgozás alatt tartunk. A feldolgozó munka bizonyítja, hogy a rend vezetői és tagjai tovább folytatják ellenséges tevékenységüket, ez mellett azonban számítanak arra, hogy a legközelebbi letartóztatások őket is fogják érinteni. […] A sikeres feldolgozó munka érdekében szükséges olyan intézkedések megtétele, melyek azt a látszatot keltik, hogy a politikai nyomozó szervek ügyüket véglegesen rendezték. Ezáltal elérjük, hogy a jezsuita rend érintett tagjait és a vezetőket megnyugtassuk.”

„A fentiekkel kapcsolatban az alábbi intézkedések megtételét javasoljuk:

1.) Az Egyházügyi Hivatal felé javaslatot készítünk, az alább felsorolt egyházi szolgálatban álló jezsuita szerzetesekről, akik az illegális rendi tevékenységben bizonyíthatóan részt vettek. Javasolni fogjuk, hogy ezen személyeket az illetékes püspökökön keresztül az egyházi szolgálatból távolítsák el.”[53]

 

„2.) A fenti személyeket a Vizsgálati Osztály terheltként kihallgatja. Jegyzőkönyvben elismerteti velük a náluk talált anyagok ellenséges voltát. A Btá 56. Par.[54] alapján rendőri figyelmeztetésben részesíti őket és az ügyük vizsgálatát megszünteti. Ezen személyek adatait, hasonlóan a már korábban megállapított személyekhez, a Vizsgálati Osztály állítja össze.

2.) A II/8 Osztállyal[55] közösen hallgatjuk ki és rendőri figyelmeztetésben részesítjük az alábbi személyeket: Vácz Jenő SJ., Szabó József SJ., Bella László SJ. Bálint József SJ., Mócsi Imre SJ., Rózsa Elemér SJ., Takács Sándor SJ., Palánkay Tibor SJ., Szabó László rk. pap, Polgár András SJ., Bodolai Gyula SJ., Kerkai György SJ., dr. Rozmány János SJ., Kovács Jenő SJ., Palotai László SJ., Szamoslaki Béla SJ.

A felsoroltak nagyobb része a »Misszió« fn. ügyben mint célszemélyek szerepelnek. […]

3.) Taktikai szempontból javasoljuk, hogy az alábbiakban felsorolt személyekkel szemben ne foganatosítunk semmilyen intézkedést. Így annak a gyanúját, hogy közülük esetleg őrizetbevételeket is végrehajtunk, ezen személyek felé tereljük. (Kollár Ferens SJ. Petruch Antal SJ., Klembala Ernő SJ., Lukács László SJ., Ruppert Pál SJ., Szabó István SJ., Szörényi Gábor SJ., Kiss László SJ., Vogl Gáspár SJ., Kontra Éva üzemi dolgozó, Pálos Izabella gyógyszerész)

A házkutatások során szerzett, a jezsuita szerzetesrend ellenséges tevékenységét dokumentáló anyagok, a felsorolt intézkedések végrehajtása során nem vesztik el jogi erejüket, ezáltal a »Misszió« ügy realizálásakor dokumentumként felhasználhatók lesznek. Ezt biztosítja az alábbi indoklási lehetőségünk. Egyes személyek ügyének a fenti módon történő realizálásakor a nyomozati szervek más törvénybe ütköző politikai tevékenységről nem szereztek tudomást. A személyek további ellenőrzése azonban bizonyította, hogy az általuk végzett ellenséges tevékenység szoros összefüggésben van a korábban lefoglalt házkutatási anyagok ellenséges tartalmával. Ez jogilag szükségessé teszi a házkutatások során lefoglalt anyagok és tevékenységük realizálása után a vizsgálati munka összekapcsolását.”[56]

 

Az ügyben 1961 decemberében, a BM. II/5-C alosztálya által készített összefoglaló a rend tevékenységének fő irányát a „világszolidarizmus” programjának megvalósításában látta.[57] „Az illegális jezsuita rend politikai programját a korábban kidolgozott, de ma is aktuális »Világszolidarizmus« képezi.”[58] „Kollár Ferenc rendfőnök szervező és irányító tevékenységében összhangba hozta a missziós egyházra vonatkozó tervezetet a »Világszolidarizmussal«, a rendi illegációt a tervezet lényegesebb tételeinek megfelelően tervezte meg.”[59]

1962-ben a BM. II/5-C alosztályának munkatársai – az ügy realizálását sürgető igyekezetükben – megkísérelték differenciálni a „Misszió” fn. ügyben keletkezett anyagokat. A „világszolidarizmus” programjának elemzését és az azzal kapcsolatos feldolgozó munkát az ún. „Írói munkaközösség” fedőnév alatt folytatták.[60] A legaktívabb tagoknak ekkor P. Bella László, P. Rózsa Elemér, P. Bálint József, P. Takács Sándor, P. Mócsy Imre, P. Vácz Jenő és P. Kerkei Jenő rendtagokat tartották. A nyomozás során nemegyszer indifferensnek bizonyuló személyeket vontak be a koncepcióba, számos jezsuita letartóztatására tettek javaslatot, 1962 júniusában pedig megkíséreltek összefüggést konstruálni a jezsuiták és az ún. Matheovics-csoport között.[61] Az operatív munkát a BM. III/1. alosztálya az ügyről készített összefoglaló jelentésben így értékelte 1965. február 8-án: „Komoly nehézséget okozott, hogy a különféle csoportok elképzelései, céljai és tevékenységük rendszerváltozásra való felkészüéles [sic!], keresztényszocializmus elitképzés, stb. igen közel álltak a szolidarizmushoz. Az akkori házkutatások és a lefolytatott büntetőeljárások komoly eredményt hoztak, leszűkítették a számbavehetők körét. Hiba volt azonban, hogy a »Világszolidarizmust« az egész illegális rend, sőt a jezsuitákkal kapcsolatot tartó más csoportok kizárólagos programjaként értékelték. Ez a későbbiek során büntetőjogilag egymással össze nem függő ellenséges személyek és csoportok ügyének indokolatlan egyesítésére, illetve erre való törekvésre vezetett és zavarta az operatív feldolgozást.”[62]

A világszolidarizmust újra felfedezve, a feldolgozásban részt vevő elvtársak néhol valóban szárnyaló fantáziával igyekeztek „monstre” ügyet kreálni a rendelkezésükre álló adatokból.[63] A vezető szerep természetesen a jezsuitáké lett volna, az egész klerikális reakciót „összekötő cement” pedig a „világszolidarizmus” „programja”.[64] A koncepcióban az elv néhány pontja, jelesül az „elit-teória”, mint az ötvenes évek katakombaegyház-tervezetének aktualizált továbbélése és megvalósulása funkcionált; a külföldi kapcsolatok révén pedig az egész ügyet a nemzetközi „klerikális reakció” korabeli működésébe lehetett illeszteni.[65]

Az ügyről készült belügyi tanulmány, a külföldön élő rendtársakkal kialakított nexust, a „Világszolidarizmus” nemzetközi „eszkalációja” érdekében kifejtett tevékenységként értékelte:

 

„Rózsa Elemér és Bálint József elhatározták, hogy ellenséges tevékenységüket külföld felé is kiterjesztik. Rózsa 1962-ben és 1964-ben az NDK-ban járt, ahol felvette a kapcsolatot Drezdában és Berlinben élő rendtársaival. Ez alkalommal Rózsa kérte Georg Kappel [helyesen: Georg Conrad – B.G.] drezdai jezsuita házfőnököt, hogy továbbítsák azon kérelmét a Vatikán felé, miszerint küldjenek Magyarországra, hozzá egy vizitátort, aki értékelné illegális tevékenységüket és biztosítaná a Vatikán támogatását részükre.[66] Jelszóban állapodtak meg, amely „Alles in Ordnung” [minden rendben] volt. A jelszó alapján, 1963. áprilisában Rózsánál Budapesten jelentkezett Herbert König [helyesen: Hubert Krause – B.G.] nyugatnémet szerzetes, aki a jelszóval igazolta magát. […] Rózsa Elemérnek közvetlen kapcsolata volt a Vatikánnal is. Rómában él egyik rokona dr. Szegedi Zoltán [helyesen: dr. Alszeghy Zoltán – B.G.] jezsuita professzor, aki 1963-64-ben rokonlátogatás címén Magyarországon járt.”[67]

 

A feldolgozott adatokat 1963 februárjában a BM. III./1. osztálya összegezte, melyben a vizsgálati szervek félreérthetetlenül önmérsékletre intették az operatív elvtársakat, jogi szakvéleményt készítettek, mely egyúttal a további munka irányát is kijelölte:

 

„Áttanulmányoztam a BM. III. Főcsoportfőnökség III. Csoportfőnökség 2. Osztálya[68] által jogi véleményezésre megküldött »Misszió« fn. ügyben keletkezett anyagokat, amely a magyarországi jezsuiták egyes tagjainak tevékenységével foglalkozik.

Az utóbbi fél év során súlypontáthelyezés történt: Kollár Ferenc illegális rendfőnök és néhány társa helyett – helyesen – a szolidarizmus terjesztésén és továbbfejlesztésén munkálkodó Rózsa Elemér és társai köré összpontosult a figyelem. A rendelkezésre álló operatív anyagokból megállapítható, hogy az illegális jezsuita rend, s ezen belül a szolidarizmus szellemében aktívabban működő egyedeinek befolyása kiterjed két-háromszáz fős világi papi körökre, papi szemináriumokon belül kisebb csoportokra; – Szabó József vonalán a Műszaki Egyetem kb. 80-100 tagjára. Palánkai Tibor vonalán lánycsoportokra és ismeretlen létszámú családokra – összességében nézve egy szűkebb értelmiségi körre, melynek társadalmi veszélyessége jelentős.

Az operatív osztály összefoglaló jelentései és tájékoztatóiból azonban megállapítható, hogy túlértékelik az ügy jelentőségét. […]

A párt felé adott tájékoztatókból nem derül ki, hogy elsődleges operatív jelzésekről van szó, s ez félreértésekre adhat alkalmat. E tájékoztatókból nem derül ki, hogy milyen nehézségeket jelenthet ugyanezen adatoknak – realizálás esetén – a jogi erejűvé tétele. Előreláthatólag nehézséget fog jelenteni Palánkai Tibor és különösen Szabó József személyének kapcsolódása Rózsa Elemér és társaihoz. Az operatív jellegű bizonyítékok jogi erejűvé tételének eredményessége bizonytalan – a realizálás helyett az operatív munka folytatását javasoljuk. Figyelemmel arra, hogy nem monstre-ügyről van szó, hanem széleskörű bomlasztás alapját képező – s néhány személy vonatkozásában – nyílt eljárás indításáról van szó, a nyomozás elrendelésének nincs jogi akadálya. Azonban a tényállás részletes ismerete, a rendelkezésre álló hiányos adatok, s a jezsuiták korábbi vizsgálata során tapasztalt és várható nehézségek miatt számítani kell a jogi erejű bizonyítás problémáira. E téren jelentkezhető nehézségek mértékét felmérni előre nem lehet”.[69]

 

Az ezt követő időszakban a BM. III/III-2. és a BM. III/1. osztályai szorosan együttműködve igyekeztek vizsgálati szakaszba juttatni az ügyet. Döntöttek az operatív eszközök használatának kiterjesztéséről, bomlasztó tevékenység megszervezéséről, titkos házkutatásokról, az egyes személyekkel kapcsolatos intézkedési javaslatokról és arról, hogy a realizálást követően kiket hallgatnak ki gyanúsítottként, illetve tanúként. A feldolgozás során az operatív szervek – elsősorban ügynökség hiánya miatt – „úgyszólván valamennyi rendelkezésre álló operatív eszközt felhasználtak”.[70] A „realizálásra” az operatív szervek többszöri javaslata ellenére előbb az 1963. március 22-i kegyelmi rendelet, 1964 első háromnegyed évében pedig a Vatikánnal folytatott diplomáciai tárgyalások miatt nem kerülhetett sor.[71] A nyílt nyomozás elindítását végül egy nem várt körülmény, az ügyben érintett P. Takács János Jugoszláviába utazása segítette elő: „Operatív úton értesültünk, hogy nem szándékozik az országba visszatérni és magával viszi az összeesküvés több fontos anyagát a Vatikánba való kijuttatás céljából. Takácsot a vonaton 1964. november 19-én konspiráltan őrizetbe vettük, majd előzetes letartóztatásba helyeztük. Kihallgatása során vallomást tett az összeesküvéssel összefüggő kérdésekről. Ezt követően utasítást kaptunk az ügy gyors realizálására, és arra is, hogy a vizsgálatot rövid időn belül fejezzük be.”[72]

Ilyen előzmények után – az érintettek számára váratlanul –, a Btk. 118. §.-ba ütköző „összeesküvés-előkészület alapos gyanúja” miatt 1964. december 7-én előzetes letartóztatásba helyezték P. Rózsa Elemért és P. Dombi Józsefet, december 14-én P. Bálint Józsefet, 1965. január 16-án P. Mócsy Imrét, valamint terheltté nyilvánították P. Vácz Jenőt, akit egyelőre szabadlábon hagytak, majd 1965 március letartóztattak. A fentieken kívül az ügytől elkülönítve őrizetbe vették P. Morlin Imre, P. Cserepes Péter jezsuitákat és P. Halász Pius ciszterci szerzetest, valamint eljárás indult P. Dukay József jezsuita szerzetes ellen. A realizálással egy időben 67 főt hallgattak ki tanúként, fegyelmi eljárást kezdeményeztek két személy esetében, valamint javaslatot tettek fegyelmi eljárásra és rendőri figyelmeztetésre 26 egyházi és világi személy ügyében.[73]

A rendtagok letartóztatása teljesen váratlanul érte a jezsuitákat. A felháborodással elegy elkeseredés szenzitív módon tükröződik „Tömör János” 1964. december 16-án kelt, az ügynöki beszámolók retorikája szempontjából szokatlan hangvételű jelentésében:

 

„Általában nagy megdöbbenést és megrökönyödést okozott. Mint a futótűz terjedt szét. Bizonytalanság és találgatás ütötte fel fejét. Két kérdés merült fel, amely mindent magában is foglal.

a/ Miért???

b/ Miért éppen most? Mi a cél ezzel?

 

1/ Miért?

A felmutatott igazolások (házkutatást végzők részéről) azt jelezték, hogy »összeesküvésre való felkészülésről« van szó… A bűvös szó és fogalom tehát megint előkerült: összeesküvés!!!!!! Már azt gondoltuk, hogy ez lomtárba került és ismét itt van, igaz kissé újabb formában…

Mikor értesültünk Dombi letartóztatásáról, nemkülönben Bálint [?] léről, úgy látszott, hogy a Világsolidarizmusról van szó. Mikor ez előkerült beszélgetésünkben, csak mosolygott ezen mindenki. 15 évvel ez előtti iskolai disszertációs dolgozat elővétele, igazán hajánál előrángatott dolog lenne, főleg, amikor ezt már oly sokszor átböngészték különböző ügyekkel kapcsolatosan…

Egy-két nap után az látszott inkább valószínűnek, hogy a szokott dolog jött ismét elő: ifjúsági csoportok, izgató tartalmú írások, összejövetelek….. Úgy gondolom, hogy ez van inkább a dolog mélyén. Hogy ez már politikai összeesküvés jelleget ölthet, azt így eldönteni nem lehet.

 

2/ Izgatóbb kérdés, hogy miért éppen most történt ez a dolog? Megegyezés árnyékában vagyunk még. Elhangzottak bíztató szavak és kijelentések a parlamentben felelős férfiak ajkáról. A légkör kialakulóban van a kedvezőbb együttmunkára… Miért volt most ez a villámcsapás???

Mi lehet ezek mögött?

Sok minden. Talán legjellemzőbb, ha nagyjából összefoglalom azokat a lehetőségeket, amikre most gondolni lehet. Ezeket Kollár és Tamás beszélgetéséből veszem ki…

Háttér lehet:

a/ retorzió a vatikáni rádió kirohanása ellen, mellyel a béke-papi mozgalommal kapcsolatosan és különösen néhány kiemelkedő személy szerepével foglalkozott?

b/ retorzió, hogy állítólag Bombay-ben nem kaptak hivatalos szerepet Várkonyi és Beresztóczy, hanem csak magánszemélyként vehettek részt a kongresszuson?

c/ figyelem-elterelés a közéleti nagy »Panama« ügyről?

d/ Ráijesztés az egyháziakra, hogy a »Megegyezés« nem jelent teljes enyhülést és a lényegben nincs változás…

Mindez lehetséges, de nem valószínű, hogy ez áll a dolgok mögött. De az sem valószínű, hogy ez a kérdés-megoldás ilyen módon már halaszthatatlan volt, hiszen lényegében régóta tudott dolgok és a személyek ismert ügyei szerepelnek. Tehát más valami lehet mögötte? Mi???

 

Talán:

a/ az administratív szervek egy »actio-programja«? Ez elég rosszul sikerült dolog lenne.

b/ vagy a régi »vonal« jutott szerephez a vezetésnél? Olyan látszata is van, mintha a Vatikánnal való tárgyalás és megegyezés »megfúrásáról« lenne szó olyan értelemben, hogy ezzel az akcióval célt akarnak elérni:

egyrészt: – elkeseríteni és elhidegíteni a papokat a megegyezés gondolatától (ez szabotázs szagú dolog lenne)…

– bizalmatlanságot kelteni az őszinte jóakarat dolgában az állami szervek részéről…

másrészt: sakkhúzás a Vatikán felé: íme a papok nem tartják magukat a megegyezés szelleméhez, az állam kénytelen eltávolítani ezeket az elemeket. Ezzel igazolódik, hogy a papság részéről vannak az akadályok a kialakuló jóviszony előtt…

 

vagy: igazolni akarták, hogy az »erős kéz« politikája nem változott meg.

 

vagy: a Szovjetúnióbani változások rezgéséről lehet szó itt is?

Lehet, sőt valószínű, hogy ezeken kívül más okok vezettek erre az intézkedésre. Egy biztos, hogy nem az ügynek »sürgős« elintézni való jellege. Ezek mögött más valami komoly dolog van!!!! De ez még nem világos.”[74]

 

6.2. A Rózsa-per előkészítése – a vizsgálati szakasz

Az operatív csoport és a vizsgálók szoros munkakapcsolata a per előkészítésének minden szakaszában működött. Az operatív tisztek előzetes tájékoztatást adtak a kihallgatandó személyek várható magatartásáról, visszajelezték a vizsgálat intézkedéseinek hatását, további adatokat szereztek be a vizsgálat igényeinek megfelelően, és nem utolsó sorban lehetőségük nyílott az ügyben beidézett tanúk és más személyek „operatív célból való tanulmányozására”.[75]

A vizsgálati terv négy fő kérdés tisztázását és bizonyítását határozta meg: az összeesküvés programja; a program megvalósítása (szervezeti felépítés, vezetés, utánpótlás biztosítása, konkrét ellenséges tevékenység); külföldi kapcsolatok; a bűncselekmény elkövetésének okai. A terheltekre egyéni intézkedési tervek készültek. A bírósági eljárás során nem használható, operatív módszerekkel szerzett adatokat – a dekonspiráció elkerülése érdekében is – különböző bizonyítási taktikák alkalmazásával, más úton szerzett adatok kombinálásával fordították jogi erejűvé.[76]

Az „összeesküvés” programjának feltárása, mint fentebb kifejtettük, a hermeneutika tárgykörébe tartozik. A megvalósítás tekintetében: „Elsősorban figyelmet érdemel Rózsa és társai összeesküvésének szervezettsége, amelynek – eltérően a korábbi szervezkedésektől – legfőbb jellemzője a formaságoktól mentes, laza, kifelé vallásos emberek ártatlan gyülekezetének feltüntetett szervezési mód. Ugyanitt kell említeni a legális, lelkészi tevékenységgel együtt járó alkalmak és lehetőségek kihasználását is, amely más egyházi ügyekben hasonlóan a feldolgozás egyik problémája”.[77] A külföldi kapcsolatokat, melyeket a vizsgálók az összeesküvés expanziójaként értékeltek, az operatív szakaszban megismert tények tendenciózus beállításával vélték bizonyítottnak.

A bűncselekmény elkövetésének okát egy jogi szempontból nehezen kategorizálható, sajátosan determinált antropológia retorikája szerint fogalmazták meg: „Elsősorban a terheltek személyében rejlő okok. Egész múltjuk, neveltetésük és életvezetésük ellenséges tendenciájú volt. Mint volt jezsuita szerzetesek, a Vatikán leghűségesebb és legharcosabb alattvalói. A fiatalabb jezsuita generációhoz tartoztak, akik az illegális renden belül is a legszélsőségesebb jobboldali irányzatot képviselték.” A „terheltek személyében rejlő okok” – mint axióma – mind az ügyészségi vádiratban, mind a bírósági ítéletben visszaköszöntek.

 

6.3. A vádemelés

A nyílt nyomozás 1965. február 10-én fejeződött be. A Vizsgálati Osztály február 11-én, az előzetes letartóztatás jogalapjánál súlyosabb minősítéssel – Rózsa Elemért a Btk. 116.§ 1. bekezdése; Dombi Józsefet, Bálint Józsefet, Mócsy Imrét és Takács Sándort a Btk. 117.§ 1 bekezdése; Vácz Jenőt a Btk. 132.§.-ba ütköző összeesküvés feljelentése elmulasztásának alapos gyanúja miatt – adta át az ügyet vádemelés céljából a Legfőbb Ügyészség Politikai Osztályának.[78] A Fővárosi Főügyészség március 12-én benyújtott vádiratában elfogadta a nyomozás által megállapított tényállást, a minősítést azonban két esetben tovább súlyosította. Dombi Józsefet összeesküvés vezetésével, Vácz Jenőt pedig összeesküvésben való részvétellel vádolta meg. A vádiratot a Fővárosi Bíróság március 29-én megtartott előkészítő ülésén elfogadta és a súlyosító minősítés alapján Vácz Jenő előzetes letartóztatását rendelte el.[79] A BM III/1 Osztálya 1965. április 21-én készítette el értékelő jelentését „Rózsa Elemér és társai” ügyében.[80] A dr. Fehér Gyula r. százados, fővizsgáló által jegyzett összefoglaló az ügy „jogi tanulságaira” is kitért:

 

„Rózsa Elemér és társai ügye is megmutatta, hogyan kell értelmezni és alkalmazni a Btk-nak az összeesküvésre vonatkozó rendelkezését egy ilyen laza, formális szervezettel nem rendelkező csoport vonatkozásában. Mindenek előtt a tartalmi kérdések kiemelkedő fontosságát húzza alá. [sic!] Jogi elbírálás szempontjából azt kell vizsgálni, hogy az adott csoportosulás programja, vagy célja alkalmas-e a népi demokratikus rendszer megdöntésére aláásására vagy gyengítésére, e cél érdekében fejtetnek-e ki tevékenységet, tapasztalható-e abban szervezetszerű, konspiratív együttműködés, a feladatkörök bizonyos megosztása. Amennyiben az adott csoportosulás ezeknek a feltételeknek megfelel, úgy összeesküvéssel állunk szemben, mint ahogy ez Rózsa és társai esetében is történt. Nem feltétel tehát a formális szervezet, sejt, tagság, alá-fölé rendeltségi viszony, stb. Az is közömbös, hogy a szervezetszerű államellenes tevékenység mellett milyen mértékben folytatnak egyéb, mint például adott esetben vallásterjesztési és rendi tevékenységet. Ez a tanulság azért is fontos, mert mindinkább általánossá válik, a Rózsáékhoz hasonló sajátos laza összeesküvési forma. Ez nehezíti felismerhetőségüket, bonyolítja feldolgozásukat és vizsgálatukat. Ez a szervezési mód számukra azért is előnyös, mert a felelősség alól számos kibúvási lehetőséget is rejt magában. Ezekkel a lehetőségekkel a terheltek mind a vizsgálat, mind pedig a későbbiek során ’védekezés’ címén bőségesen élnek is.”

 

6.3. Az ítélet

A Budapesti Fővárosi Bíróságon megtartott ún. „dupla nullás” perben 1965. június 30-án hirdetett ítéletet dr. Bimbó István tanácselnök. „A Bíróság a büntetés mértékének megállapításánál mindenekelőtt a vádlottak személyében rejlő fokozott társadalmi veszélyességet tette vizsgálat tárgyává.” A vádlottak és védőik védekezését elutasítva a Fővárosi Főügyészség vádiratával egyezően P. Rózsa Elemért és P. Dombi Józsefet a Btk. 116. §. 1. bekezdésében foglalt „összeesküvés vezetése” bűntette miatt 8, illetve 4 évi szabadságvesztésre; P. Bálint Józsefet, P. Takács Sándort, P. Mócsy Imrét és P. Vácz Jenőt a Btk. 117. § 1. bekezdésében foglalt „összeesküvésben való részvétel bűntettében”: 5, 4 és fél, 4, illetve 3 évi szabadságvesztésre ítélte.[81]

Kontextualitását tekintve a „Világszolidarizmus”-per az immár konszolidáltnak hirdetett „Kádár-korszak” egyházpolitikájának lenyomata. Egy olyan korszaké, melyben a „történelmi szükségszerűség” a hatalom monopóliumával bíró Pártot ideológiája finomítására kényszeríttette, és az egyházak intézményes részével – annak megfelelő arculatúvá fazonírozása után – átmeneti kiegyezésre indította. Az erő pozíciójában lévő fél ugyanakkor, ateista genezisét meg nem tagadva, de retorikájával szöges ellentétben, különböző alrendszerein keresztül „játszmákat” kreált az Egyháznak, mint az egyéni és közösségi istentapasztalat konstitutív részének kiiktatására. A történelem eszkatológikus szemlélete, vagy a transzcendenciára épülő alternatív létállapot megélése a „szocializmus alapjainak lerakását” követően is elfogadhatatlan maradt.

 

Jegyzetek: