Magyarországon az 1848-as forradalom március 15-én kezdődött Pest városában, közvetlenül a párizsi és bécsi forradalmak nyomán. A liberális ellenzék egyik politikusa, Lónyai Menyhért feljegyezte, hogy milyen „rémítő hatással voltak a párizsi februári napok az egész kontinensre”, hazájában pedig „a pesti forradalmat országszerte úgy tekintették az ország nemesei, mint egy lehetséges parasztfelkelés nyitányát”.[1] A liberális nemesség egy másik vezéralakja, Podmaniczky báró, az úrbéri szolgáltatások jövőjéről töpreng naplójában és felteszi a kérdést, hogy „nem fogják-e igénybe venni a netalán lábra kapó izgatók a parasztok felkelését a nemesség ellen?”

Mindez arra vall, hogy a magyar forradalom, amely a népek tavaszának egyik szimbolikus eseményévé fog kiteljesedni, nem csak liberális és nemzeti, hanem társadalmi forradalom is volt. Egyből a Grande Peur, a nagy félelem, jegyében fogant, felidézve a francia forradalom 1789-es nyarának hangulatát. Legfőbb illetve legtartósabb eredménye is a hűbéri viszonyok és szolgáltatások jogi kereteinek felszámolása lesz. Egyébként az, amit a „legalitás forradalmának” („törvényes forradalomnak”) szokás nevezni, nem lett volna lehetséges a bécsi felkelés gyakorolta nyomás és a magyar parasztlázadás fenyegetése nélkül.

Időrendben ugyanis a magyar forradalom két szakaszra oszlik: az első, a fentebb idézett „legális forradalom” időszaka, ami szeptemberig terjed, s amelynek során az ország alkotmányos monarchiává alakult, parlamenttel és felelős minisztériummal. A második periódus az 1848. szeptember 11-én kezdődő függetlenségi háborúé. Ekkorra az osztrák kormány visszaszorította az európai forradalmakat és hozzálátott a tavasszal tett engedmények visszavonásához. Válaszul 1849. április 14-én a magyar kormány deklarálja a Habsburg-ház trónfosztását és Magyarország de facto köztársaság lesz, habár hivatalosan az állam alkotmányos formája függőben marad az események miatt. Végül is a bécsi udvar a nemzetiségi mozgalmakra és I. Miklós cár csapataira támaszkodva leveri a magyar hadsereget és 1849. augusztus 13-án a fegyverletétel megpecsételi a szabadságharc sorsát.

Földrajzilag a magyar forradalomnak három neuralgikus pontja volt : Bécs, az osztrák főváros, ahol a központi kormány székelt, innen irányítva Csehország és Magyarország adminisztrációját Habsburg fennhatóság alatt; aztán Pest és Buda, a Petőfi és társai köré tömörült radikális fiatalság legaktívabb központja, az ő akciójuk, és nevezetesen a cenzúra engedélye nélkül kinyomtatott 12 pont lett a március 15-ét kirobbantó esemény; a harmadik központ a magyar főváros, Pozsony (Pressburg, ma: Bratislava), ahol a francia rendi országgyűlésnek megfelelő diéta ülésezett. Ennek felső tábláját a főpapok és a mágnások, az alsótáblát pedig a köznemesség, a városok és az alsó papság képviselői alkották. Az 1847 novembere óta ülésező országgyűlés munkálatai az események hatására felgyorsultak, úgyhogy a Kossuth Lajos vezette liberális ellenzéknek sikerült egy egész sor politikai reformot és a hűbéri szolgáltatások eltörlését kiharcolnia, amit aztán a király április 11-én szentesített. Ekkor a diéta véglegesen feloszlott és júliustól kezdve a vitákat, majd az ország védelmének a szervezését a cenzusos szavazattal megválasztott népképviseleti országgyűlés vitte tovább.

Az itt felvázolt általánosságokon túlmenően részletesebben kívánunk foglakozni a katolikus klérusnak a forradalommal szembeni magatartásával, ami nagymértékben felöleli a laicizmus témáját. Mivel a klérus gazdasági, erkölcsi és szellemi hatalom, szószólói jelen vannak a politikai küzdelmek minden érzékeny pontján és állásfoglalásaik jól kifejezik az egyház és a forradalmi átalakulások eredményeként létrejött magyar állam viszonyát. Emlékeztetni kell arra, hogy a 16-17. században az ország törökök által megszállt középső és keleti részében a kálvinista és lutheránus tanok elég szabadon terjedhettek, míg a Habsburg fennhatóság alatt maradt nyugati részben igen erős katolikus ellentámadás bontakozott ki.[2] Így a törökök kiűzése után az ország politikai egységének visszaállítása az ellenreformáció jegyében zajlott, a protestánsok erőszakos megtérítésével és vallásszabadságuk drasztikus korlátozásával.

Egy alapvető rendelet, a III. Károly király által 1731-ben kiadott Carolina Resolutio kötelezte a protestánsokat a katolikus egyházat illető minden járandóság fizetésére és annak ünnepein való részvételre, papjaikat katolikus hatóságok ellenőrizték és nem tölthettek be közhivatalt, ha nem tettek esküt Szűz Máriára és a katolikus doktrína egyéb tényezőire. Mária Terézia (1740-1780) uralkodása idején pedig az egyházpolitika egy új ideológiával, a Regnum Marianummal gazdagodik, ami szerint az államalapító István király halálakor országát a Szűz Máriának ajánlotta, összekapcsolva ilyen módon a vallásos hűség és a politikai engedelmesség fogalmait. Ha II. József (1780-1790) felvilágosult abszolutizmusa el is ismerte a felekezetek sokféleségét, biztosítva többek közt a protestáns egyházak belső autonómiáját, a katolicizmus továbbra is államvallás maradt a szokásos hatalmi eszközökkel és előjogokkal.

A hosszú megszakítás után 1825-től ismét ülésező országgyűlés vitáiban a liberális ellenzék megpróbált a törvénykezés útján elégtételt szerezni több kérdésben, mint például a vegyes házasságok és az áttérések, vagy a vallási egyenlőség ügyében, ami szükségszerűen felvetette az állam felekezeti semlegességének igényét. Ezen kívül első ízben merültek fel olyan kérdések, mint a polgári házasság, a zsidók emancipációja és az egyházi javak szekularizációja. Ez utóbbinak négy fő célkitűzése volt: a főpapi jövedelmek megadóztatása, a papi tized eltörlése, a püspöki jövedelmek egy részének és az üresedésben lévő egyházi javak jövedelmeinek közcé-lokra való fordítása.[3] A különböző követelések a katolikus klérus szinte egyöntetű ellenállásába ütköztek. Az egyházi javak sérthetetlenségét illető, több mint két évtized során felhozott érveket úgyszólván szintézisbe foglalta 1848 tavaszán Danielik János, a Religio és Nevelés szerkesztője.[4] Szerinte az egyházi javak ugyanolyan természetűek mint általában a magántulajdon, és még a parlamentáris eljárás se törvényesítheti a szekularizáció „bűnét”. Figyelmeztetett, hogy „a kommunismus terjed, és szelleme a társaság legalsóbb rétegeiben izzó lávaként hömpölyög”, illetve hogy az egyházi tulajdon megsértése ötletet adhat a népnek a világi magántulajdon elleni támadásra is. Márpedig a pesti események után, az országgyűlés által elfogadott intézkedések forgatagában sor fog kerülni az egyházi dézsma eltörlésére is, annak ellenére, hogy a püspökök végül fenntartották álláspontjukat, miszerint az egyház legrégibb és legalapvetőbb tulajdonjogáról van szó.

A történetírás sok vonatkozásban elhallgatta ezeknek a márciusi napoknak a hangulatát és egyéb realitásait, és sajátos mítoszt gyártott a klérus állítólagos áldozatvállalásából. Így a két háború közt, a Horthy-rendszer keresztény nemzeti kurzusának megfelelően elterjesztették azt a magyarázatot, miszerint 1848-ban a katolikus egyház teljes mértékig azonosult a nemzet ügyével és egyöntetűen, saját kezdeményezésére lemondott a tizedről. Sőt, a kor egyik történésze, elhallgatva az alsó papság magatartását, döntő szerepet adott a püspöki kar hazafias áldozatvállalásának. Közelebbről megfigyelve, minden dokumentum azt bizonyítja, hogy a püspökök ellene voltak a dézsma megszüntetésének és hogy az alsóházban a papság képviselői a körülmények nyomása alatt cselekedtek. Elterjedt ugyanis a hír Pozsonyban egy 40000-es parasztsereg jöveteléről, ami általában megrettentette a birtokos osztályt. Visszaemlékezéseiben Kossuth így írta le ezt a jelenetet : „A jobbágyság felszabadítása meg lévén már szavazva, szép csendesen odasompolyogtam az emelvény elé, melyen a káptalanok követei ültek és szép csendesen azt mondtam nekik: »Urak, a földesúri dézsma megszűnt, természetes dolog, hogy a papi dézsmának is meg kell szűnni, szerezzék meg önök a magyar katolikus klérusnak azt a dicsősséget, hogy maga mond le róla; ne várják, hogy én tegyem meg az indítványt, tegyék meg önök«; erre egyik közülük ennyit felelt: köszönöm a figyelmeztetést, mindjárt megteszem. Még most is nevethetném, amint visszaemlékezem, hogy egypár tisztelendő szomszédja miként rángatta a reverendáját, hogy »per amorem Dei« ne izéljen, de a derék ember bizony csak izélt. Megmondta, hogy káptalanja nevében örökre lemond a nép javára minden kárpótlás nélkül a dézsmáról, példáját több lelkes kollégái lelkes nyilatkozatokkal követték, ellene természetesen senki nem szólt, még a reverendarángatók sem.”[5] Az igazság az, hogy a püspökök két nyelvet használtak, az egyiket a nyilvánosság számára, a másikat „belső használatra”. Kiderült, hogy már március 21-én a királyhoz fordultak és kérték, hogy éljen főkegyúri jogával a magyar kormány és annak esetleges szekularizációs tervei ellen. Szó sincs ebben a feliratban a nemzet oltárán tett áldozatról, ellenkezőleg, a püspöki kar úgy tekinti a dézsma eltörléséről hozott törvényt mint az egyház ügyeibe való beavatkozást, ami ellen csak az uralkodótól remélhet védelmet.

A forradalom bukása után az esztergomi érseknek egy pápához intézett levele, illetve egy püspökkari határozat félreérthetetlenül bizonyítják, hogy a dézsmáról való lemondás „az aktuális események nyomasztó súlyának” volt betudható. Az egyház megrémült a parasztfelkeléstől és megértette, hogy csak az „előre menekülés” mentheti meg birtokait a kisajátítástól. A kisebb rosszat választotta és utólag erényt kovácsolt a szükségből. A helyzet nagyon jól összehasonlítható 1789. augusztus 4-nek éjszakájához Franciaországban, amikor a nemesség és a klérus a Grande Peur légkörében lemondott kiváltságairól és az úrbéri szolgáltatásokról. „Különbség a magyarországi 48-as helyzethez képest, hogy itt nem szövegezték meg azonnal a lemondás nyomán keletkezett törvényjavaslatokat, így [...] az egyháznak volt lehetősége tompítani a határozaton.”[6]

De a dézsma témaköre távolról se meríti ki a katolikus egyháznak a magyar társadalomban elfoglalt helyével kapcsolatos vitákat. A továbbiakban felvetett kérdések se voltak újak, viszont a szólásszabadság légkörében ezek is kiéleződtek és egyidejűleg felszínre hozták a klérus belső tagozódását és ellentéteit. Már az 1843-44-es országgyűlésen az alsó papság egyik képviselője, Wurda Károly győri kanonok volt az, aki síkra szállt olyan reformokért, mint a felekezeti egyenlőség, lényegében az állam és az egyházak szétválasztása. Ezek a kezdeményezések akkor általános felháborodást keltettek a papság körében, Wurdát megfosztották mandátumától. A többfrontos veszély láttán a katolikus egyház mozgósított, szövetségesek után nézett és tervbe vette politikai sajtótermék létrehozását illetve támogatását.[7] Az említett 1843-44-es diétát követően a püspökök és a káptalani követek több bizalmas összejövetelen tanácskoztak a követendő módszerekről. A káptalani követek 1844. október 27-én tartott külön értekezletükön úgy értékelték a helyzetet, hogy „mik ez ország gyűlésén szőnyegre hozattak, és az ellenzék által pártoltattak, ha csakugyan országgyűlési határozatokká válnak [...] a katolika egyház politikai jogait le fogják rombolni, mostani állását éppen úgy alásüllyeszteni, mint ez már más katolika országokban [...] megtörtént. Úgy van [...] Az egyházi rendnek, ha a közhiedelem szerént voltak e honban valaha kényelmes napjai, azok már elmúltak, a vihar fejünk felett zuhog, a filozófia, mint Franchonban, már itt is tárogatja diadalit.”[8] A politikai mozgósítás egyik látható jele volt a katolicizmus és a konzervativizmus természetes szövetségének a hangoztatása. Ebben a szellemben írja 1847 márciusában a a konzervatívok lapjának vezércikke, mennyire „fontos, hogy a papok elveikben a radikalizmus mezejére ne tévedjenek, hanem a józan konzervatív párt elemeit növeljék, mint a klérusnak természetes szövetségesét. [...] A magyar klérusnak alkotmányos élete csak a konzervatív pártban vagyon, valamint a radikális [párt] reá nézve a halál mérgét hordja.”[9] E néhány előzmény ismerete szinte magától értetődővé teszi, hogy a katolikus klérus nem homogén testületként reagált 1848. március idusára és az azt követő hónapok változásaira.

A püspökök és az érsekek képezték a klerikalizmus illetve az egyházi kiváltságok védelmezőinek élcsapatát. Amikor Ausztriával kitört a háború, a felső papság kevés kivétellel a nemzeti függetlenség ügye ellen fordul.[10] Ebben a helyzetben a császári seregeknek anyagi segítséget felajánló Hám János esztergomi érsek csak egy szélsőséges példa lehetne, viszont kollektív aktusról van szó a püspökök esetében, akik pásztorlevélben figyelmeztetik híveiket Windischgraetz hercegnek, a prágai felkelés vérbefojtójának bevonulásakor, hogy „főméltóságú Windischgraetz hercegnek mint főparancsnoknak és teljes hatalmú királyi biztosnak, az ország kibékéltetőjének magas rendeleteit nemcsak elfogadni, hanem pontosan teljesíteni, sőt a parancsa alatt lévő cs. és kir. hadseregek támogatása által üdvös céljainak kivitelére segédkezet nyújtani tartozunk”.[11] Emellett 1849 márciusában, Hám munkatársa, Haynald Lajos megtagadta a Függetlenségi Nyilatkozat kihirdetését azon a címen, hogy ez ellenkezik az egyházi kormányzattal. Erre az „amúgy is bizalmatlan tömeg mintegy ostrom alá vette az érseki palotát, ablakait beverték. Haynaldnak később az utcán sem volt szabad mutatkoznia.”[12] Végül az is jellemező, hogy az Országos Honvédelmi Bizottmány a felső papság több tagját hazaárulónak nyilvánította és javaikat elkobozta.

Amikor a háború küszöbön állt, az országgyűlés a népiskolai törvény tervezetének vitájával volt elfoglalva. Az Eötvös József-féle program kilátásba helyezte többek közt „közös” – azaz felekezeti különbség nélküli – iskolák felállítását; a vallásoktatást ki akarták venni a tanrendből, valamint a vasár- és ünnepnapokon kívül egy tanulót se lehetett volna templomba járásra kötelezni. Ami a tanári állásokat illeti, ezeket nem az egyház, hanem a minisztérium akarta betölteni nyílt pályázatok útján. A háború veszélye miatt a kormány – meg akarván őrizni az egyház jóindulatát és a nemzet egységét – engedékenynek mutatkozott és lényegesen tompított az eredeti elképzeléseken. Ezzel azonban pórul járt, mivel az országgyűlés többsége ellene volt minden engedménynek az oktatáspolitika terén, a katolikus hierarchia pedig a legkisebb változtatást is az egyház ügyeibe való goromba beavatkozásként könyvelte el. Egy „Eszmélkedés a közös oskolák felállításáról Magyarországban és a miniszteriális eljárása felett” c. írásban, amely a katolikus egyház álláspontját kívánja összefoglalni, Rimely Mihály pannonhalmi főapát élesen támadta a miniszteri tervezetet, valamint az összes tervezett átalakítást, melyek szerinte 1848 tavasza óta megrendítették és megsemmisítésre ítélték az egyház évszázados kiváltságait.[13] Kiemelte az elemi iskolák kérdését, hogy még inkább elítélje a felekezeti megkülönböztetés nélküli intézmények tervezetét. Ez a dokumentum teljesen egybevág azzal a memorandummal, amit ezidőtájt, 1848 novemberében a püspöki kar intézett az október eleje óta a végrehajtó hatalom szerepét betöltő Országos Honvédelmi Bizottmányhoz.[14] Szerzői kijelentik: „Mi a vallásos nevelést és képzést a szociális élet és polgárzat nélkülözhetetlen alapjának tartván, a közös iskolákat, melyek a vallásos nevelés eszméjével ellentétben állnak, helyeselni nem tudjuk, és soha nem is fogjuk és róla egyenesen kimondjuk, hogy csak a vallás iránti közönyösséget, vagyis az elvallástalanodást fogják hathatósan elősegíteni”. Ellentámadása során a püspöki kar támaszkodott az egyházi illetve konzervatív hangvételű sajtóra, petíciók illetve gyűlések révén szándékozott mozgósítani a katolikus tömegeket. A kormány hangja mérsékelt, de erélyes. Szász Károly államtitkár közli a püspökökkel, hogy nem képviselik a közérdeket és hogy intézkedései meghoztalakor „könnyen és örömest nélkülözi a magyarhoni püspöki kar egyébiránt nagyrabecsült helybenhagyását”. A kormány csak a nemzetgyűlésnek felelős, írja Szász, és ha teljes mértékben követte volna a többség akaratát, sokkal messzebbre mehetett volna a reformok terén. Egyébként a kormány élvezte egy sor neves közéleti személyiség és publicista támogatását, nem is beszélve az alsó papság egy részéről, melynek – úgy tűnik –  többsége hazafiasnak és törvénytisztelőnek bizonyult.

A felvilágosult abszolutizmus hagyatékának tudható be, hogy a magyar társadalom jó részének 1848-ban magától értetődő volt, hogy a papok az állam szolgái és ezért fizetik őket, jóllehet az elismert egyházakon belül nagy vitákat okozott ez a kérdés.[15] Több protestáns egyházi személyiség kiállt amellett, hogy az állam vegye teljesen kézbe az iskolák és az oktatás ügyét, illetve, hogy hagyja magára az egyházakat, ideértve a „pápistát” is, ahogy azt a kálvinisták mondták.

Mindenesetre, a különböző felekezetek alsópapsága döntő szerepet játszott a liberális forradalomból kinőtt hatalom meggyökereztetésében. 1848 tavaszán a prédikációk mindenfelé a kormány támogatására, a nemzeti egység megőrzésére, a közbiztonság és a rend fenntartására intették híveiket, amikor pedig kitört a háború, az alsópapság sok tagja égő patriotizmusról tett tanúbizonyságot. A forradalom „legális” fázisában a papok voltak azok, akik magyarázták a tanulatlan paraszttömegeknek, hogyan kell értelmezni az új törvényeket. Így Debrecenben „Könyves Tóth Mihály [...] református lelkész arra oktatta híveit 1848. március 26-án [...], hogy a szabad földbirtok nem azonos a birtokok egyenlő mértékű felosztásával, két héttel később pedig arra figyelmeztette hallgatóságát, hogy az egyenlőség polgári társadalomban csak törvény előtti egyenlőség lehet.”[16] Az történt ugyanis, hogy sok helyen, vidéken és városokban, a lakosság szegényebb része minden adó megszüntetésével, sőt a magántulajdon felszámolásával azonosította a hűbériség eltörlését. A papok szintén fontos szerepet játszottak a parasztmozgalmak leszerelésében, amik ezidőtájt szórványos földfoglalásokban is megnyilvánultak. Sopronban például egy ferences szerzetes feljegyezte naplójában, hogy „a földmívelők a város rétjét elfoglalták, ökreiket nemzeti kokárdával ékesítvén, reá hajtották a város vetéseire, a nemzetőrségtől a zászlót elragadták, s elől vitték három dobostól kisértetve, úgy hajtották kokárdás ökreiket”.[17] Ha legtöbbször az alsó papság teológiai perspektívában látta a forradalmi változásokat, úgy fogta fel ezeket, mint az evangéliumi testvériség eljövetelét, voltak papok, akik profán irodalmi tevékenységre adták fejüket, vagy akik a szószékről minden vallásos konnotáció nélkül magyarázták a politikai eseményeket.

Létezik aztán egy, az 1793-as francia „vörös papokhoz” hasonló kategória,[18] amely az egyház belső kritikájához kapcsolódik. Ennek a radikális alsópapságnak az egyik reprezentánsa, Mujszer József 1849-ben „A gyámság alól felszabadult katolika egyház teendője Magyarországban” címmel kiadott brosúrával vált nevezetessé.[19] A füzet kilenc cikkben foglalja össze a radikális papságok programját és követeléseit. Mindjárt az elején lesújtó képet fest a püspökökről és örül, hogy ezek nem támaszkodhatnak többé a Habsburg monarchiára, mivel ezentúl az állam a népszuverenitás elve szerint fog működni. Mujszer állítja, hogy a felső klérus tagjai mindig is a Habsburg-ház cinkosai voltak a nemzeti függetlenség ügye ellen, és hogy „a jezsuitizmus befolyása alatt magának a titkos políciának műszerévé aljasult[ak]”, kikel a fényes márványpaloták, valamint általában a püspökök pompaszeretete ellen, és meg van győződve, hogy a nép közömbösen fogadná utóbbiak javainak elkobzását, kiváltságainak megszüntetését. A papság erkölcsi züllésével ellentétben dicséret illeti nála a házasság intézményét és az átlagember életvitelét, valamint – ahogy ezt általában a radikális papság szószólói vallják – szerinte a cölibátus úgy tekintendő, mint a legsúlyosabb vétek az emberi természet és az állam érdeke ellen. Egy másik hasonló bűn az a dogma, miszerint a felszentelt pap nem léphet ki szolgálatából akarata szerint. Továbbá Mujszer azt is szerette volna, ha az egyházi szertartások nyelve a nép nyelve lenne és elítéli az olyan dolgokat, mint a böjtölés vagy a fülbegyónás, ami – különösen a búcsújáró helyeken – „több botrányt, mint buzgóságot” okoz. Ugyancsak ellene volt a szerzetesek tétlenséghez és lustasághoz vezető szegénységi fogadalmának, a kolduló rendek tevékenységének, melyek arra vezettek, „hogy babonákat terjesszenek a nép körében az adományok kicsikarása-kicsalása érdekében”. Kiállt még a polgári ruha és a szakáll viselése mellett, mert amint írja, „a valláshoz most se tartozik, mint előbb se tartozott, hogy valakinek simára borotvált, vagy szőrrel benőtt pofája van-e”. Ami az állam és az egyházak viszonyát illeti, Mujszer még a kormányt is bírálta, mivel ez fizetné a klérust csak azért, hogy megnyerje jóindulatát és a társadalmi békét. Számára a szekularizáció nem központi kérdés. Amint írja, az egyház függetlenségének megőrzéséhez az szükséges, hogy az állam „úgy tekintse a vallást, mint valamely filozófiai irányzatot, az egyházat pedig mint filozófiai társulatot, hasonlóan kezelje, mint bármely társadalmi egyesületet, kereskedelmi társaságot stb.” Ellentétben más radikális elemekkel, akik ellene voltak, hogy a klérus földet birtokoljon, szerzőnk nem tagadja ennek jogosságát, feltéve, hogy az ingatlan ne járjon kiváltságokkal és a társadalom hasznára legyen. Mindenesetre azok, akik papjaikat megválasztották, kötelesek lennének őket eltartani pénz- és természetbeni szolgáltatásokkal.

Mujszer József egy veszprémi egyházmegyéhez tartozó plébánián szolgált. Ennek püspöke, Zichy Domokos, „a leghatározottabban elutasított minden lényegi változást”, ami papjait foglalkoztatta, és amikor nyomásukra összehívta az egyházmegye tanácskozását, kikötötte, hogy kizárólag az általa meghatározott témákról lehet vitázni, és hogy a küldöttek legfeljebb tanácskozási joggal bírhatnának. Ebben a légkörben választották meg Mujszert Somogy megyében országgyűlési képviselőnek 1848 júniusában. Az országgyűlésben a népiskolai törvény vitája során tett felszólalásaival hívta fel magára a figyelmet, ez a kérdés foglakoztatta leginkább. A közös iskolák tervezete mellett érvelve felhozza például személyes tapasztalatait: falujában három nyelv és négy vallás létezik – mondta – és az ilyen iskola áthidalhatná ezeket a különbségeket, egyben tompítaná a felekezeti ellentéteket. Nem helyeselte egyébként a tervbe vett intézkedések elnapolását azon a címen, hogy küszöbön áll a háború, továbbá ugyanilyen eltökéltséggel követelte az állam és az egyházak szétválasztását, ami elengedhetetlen feltétele lenne annak, hogy az oktatás költségei a közadókból fizetessenek.

Végezetül megemlítendő, hogy a 48-at követő történetírás – mind a dualista koré, mind a két háború közöttié – eléggé lényegtelen jelenségként tüntette fel a forradalmi idők radikális papságának szerepét.[20] 1928-ban Meszlényi Antal azt írta, hogy kérészéletű mozgalomról van szó, ami ellenszenves volt nemcsak a felső-, de az alsópapság körében is. Szerinte a sajtószabadság nevében kiteregették az egyház belső ügyeit és megengedhetetlen hangon beszéltek a püspökökről. Jellemző, hogy a budapesti radikális papság 1848 áprilisi petícióját említve Meszlényi, hogy állítását bizonyítsa, csak 16 aláírásról szól, holott a papíron 30 szerepelt… Bizonyos, hogy nem mellékes eseményekről volt szó, hiszen a kezdeményezést több más hasonló követte, ahol egyébként jócskán fellelhetők a fentebb idézett Mujszer-brosúrában megfogalmazott követelések. Igaz, hogy Mujszerrel ellentétben e szövegek szerzői, úgy tűnik, nem láttak ellentmondást a szekularizáció illetve az állam és az egyházak szétválasztása közt, melyeket egyidejűleg követeltek. Szintén megjegyzendő, hogy bizonyos egyházmegyékben ellentétekre került sor a papság liberális és radikális elemei között, mivel ez utóbbiak léptek fel a legmélyebb változások követelésével, elmenve a köztársaság kikiáltásának gondolatáig is.

Konkluzióként érdemes még emlékeztetni arra, hogy ezek a mozgalmak nemcsak a katolikus egyházat érintették, hanem protestáns és ortodox lelkészeket, sőt egyes rabbikat is. Ez utóbbiak egyike, Einhorn Ignác így írt: „Soha, de soha sem fogom eszemet bilincsekbe verni, szememet erőszakkal bekötni, nyakamat a papi hatalomvágy [...] járma alá hajtani”. Protestáns részről pedig visszatérhetünk a már idézett Könyves Tóth Mihályhoz, aki Családi Könyvében egyidejűleg a francia forradalom örökségéről tanúskodik: „Házamnál a város radikális gondolkodású tagjai csoportosultak [...] Olvasmányaim ez idő táján a francia forradalom philozófiai termékei valának [...] a francia forradalom és a francia irodalom tett exaltálttá és enthuziasztává, annyira, hogy én az 1848-i nemzeti mozgalmakban, s a függetlenségi küzdelmekben öntudatosan, és a szó teljes ereje szerint lelkesülten vettem részt.”[21]

 

 

Jegyzetek

 

Az előadás az 1848-as forradalmak és a franciaországi Szabad Gondolat (Libre Pensée) 160. évfordulója alkalmából rendezett nemzetközi konferencián hangzott el 2008. március 22-én Párizsban. A háromnapos rendezvényen 12 ország több száz hallgatója jelent meg. Ezúton mondok köszönetet az idézett magyar történészeknek, főként Fazekas Csabának, az interneten hozzáférhetővé tett forrásokért és tanulmányokért. (A Szerző.)